Harminc idény szarvasi szerelésben

Akár a klubhűség szobrát is megmintázhatnák Klimaj Zoltánról, a Szarvasi FC labdarúgójáról. A 42 esztendős támadó a megye I. osztályú bajnokság rangidőse, immár 30 idényt töltött a pályán, és valamennyit a szarvasi klub szolgálatában tette. A megye I. osztályú csapat ma is aktív labdarúgóját három évtizede, 1989 augusztusában igazolta le a jogelőd, Szarvasi Vasas. Hét évvel később játszotta le az első felnőtt bajnoki meccsét az NB III-ban, 2001-ben megye a I. osztály gólkirálya volt, 2002-ben bajnoki címet szerzett ugyanebben az osztályban. Az utóbbi hat évben az egyesület vezetésébe is bekapcsolódott, kiveszi a részét a napi operatív munkából. Több évtizedes sporttevékenységét februárban „Békés megye labdarúgásáért” díjjal ismerte el az MLSZ megyei igazgatósága.


Meglepett a kitüntetés?
– Igen, teljesen váratlanul ért, ugyanakkor jól esett, hogy gondoltak rám. Nagyon köszönöm mindazoknak, akik valamilyen formában hozzásegítettek az elismeréshez!

– Három évtized minden tekintetben komoly idő, még bizonyos emlékek is elmosódnak. Vannak azonban olyan kivételek, amelyek örökre megmaradnak. Esetedben bizonyára ilyen lehet a foci iránti elkötelezettség! Hogyan kezdődött, kinek a hatására kerültél a bűvkörébe?
– Gyerekkorom óta nagyon szeretek focizni. Édesanyám egyedül nevelt, a részéről kezdetben visszatartó erő volt, hogy ne rúgjanak meg, ne fájjon a lábam, éppen ezért inkább pingpongozni íratott be, de ha adódott kis idő, emellett mindig a labdát rúgtam. Negyedikes lehettem, amikor jöttek az iskolába a klubtól, és jelezték, hogy lehet járni fociedzésre, azóta játszom szervezett keretek között. Akkoriban még nem volt szervezett bajnoki rendszer a tíz-tizenkét éves srácok számára, csak edzések és esetenként tornák. Tizenhárom esztendős koromban Lelkes Gyuri bácsi igazolt le a serdülő csapatba. Onnan datálódik a rendszeres foci, illetve a bajnokságok…

– A tartalmas pályafutásod során rengeteg edzővel dolgozhatták. Kik voltak azok, akikre a legszívesebben gondolsz vissza?
– A korosztályos csapatokat végig járva, Lipcsei Imre bá és Orovecz Józsi bá az, aki több időt foglalkozott velünk és jó eredményeket értünk el közösen. Felnőtt szinten még az NB II-es együttes vezetőjére, Vígh Tibi bácsira gondolok vissza előszeretettel. Ő hívott oda, az életemben nagyon nagy dolog volt, hogy azzal a csapattal edzhettem… Utána az NB III-as gárdánál Tőzsér Géza volt, aki stabil csapattaggá tett és kezdettől nagyon bízott bennem, tehát neki is kulcsszerepe volt a pályafutásom alakulásában. Külön kiemelném még Somogyi Jánost, mert „Somával” nagyon sok időt töltöttünk együtt és bajnokságot is nyertünk, illetve utóbb Rétes Palit, aki ugyancsak remek szakember.

Az első igazolás

– Nyomon követed, hogy hány meccs lehet a lábadban?
– Nem igazán, de félezer körül van, vagy még annál is több. Poénszinten egyszer Bogdán Petivel összeszámoltuk, hogy hány alapozást csináltam végig. Ötvenegynéhánynál álltunk meg! Szerencsére sokáig elkerültek a sérülések. Húszévesen porcműtétem estem át, de az egy futballista életében nem számít jelentősnek. Öt esztendeje volt egy keresztszalag-szakadásom, az már jobban megviselt. Az alapból is komoly sérülésnek tekinthető, harminchét esztendősen meg pláne, de egy év után sikerült visszatérni, és azóta pár jó meccset játszani.

– Mi motivál még ma is, hogy rendszeresen lejárj az edzésre?
– A labda varázsa, ami még a regenerálódás gyötrelmeit is felülmúlja. Mindig szerettem edzeni, és ez ma sincs másként. Felmenni a fű-egyre és ott passzolgatni, az már nekem tényleg olyan élmény, amit nem lehet mással pótolni. Azért nem hagyom abba a játékot sem, mert imádok edzeni és magát a társaságot. De ha a gyermekemmel kell labdáznom, vagy baráti társasággal a csarnokban van játék, az számomra ugyanolyan kellemes kikapcsolódás. Nyilván a regenerálódás már nem olyan egyszerű dolog, mint fiatal korban. Ez jobban megviseli a szervezetet, de a labda és a játék szeretete mindenért kárpótol…

– Aki ennyi tapasztalatot felhalmoz, annak valamilyen szinten erkölcsi kötelessége tovább adni valamit belőle az utódoknak. Nem gondoltál még arra, hogy edzőségre add a fejed, és így próbáld meg kamatoztatni az elmúlt három évtizedet?
– Őszintén megvallva a futballnak ezen szegmense annyira nem vonz. Megvan az edzői képesítésem, de nincs rá affinitásom. Belátható időn belül nem gondolkodok abban, hogy csapatot vállaljak. Nem mondom azt, hogy soha, de a közeljövőben biztosan nem, mivel az teljes embert igényel, én pedig nem tudnék annyi időt szentelni rá, amennyi elengedhetetlenül szükséges hozzá. Hat éve benne vagyok a klub vezetésében, de ez a része sem az örömöt jelenti. Maga a játék, az edzés, a mérkőzés, a társaság, egyszóval a miliő az, ami az életem elválaszthatatlan része lett az elmúlt harminc év során. A foci számomra tényleg egy nagy szerelem, ezért sem tudok elválni tőle.

Ezek szerint még nem jött el az ideje, hogy befejezd az aktív pályafutásod!
– Reálisan szemlélve úgy látom, hogy a végéhez közelít a dolog. Sem fizikálisan nem lehet úgy bírni, ahogy fiatalon, sem időben a családdal és a munkával karöltve. A kislányom abban a korban van, hogy most már rám is egyre inkább szüksége van. A gyermeknevelést pedig nagyon nehéz összeegyeztetni a munkával és az edzésekkel, így a foci egyre hátrább szorul az életemben.

Az Amatőr Kupa döntő örök emlék marad. Fotó: Babák Zoltán

Az elmúlt időszakban jócskán voltak megkereséseid más csapatok részéről, de rendre elhárítottad ezeket. Soha nem jutott eszedbe, hogy kipróbáld magad máshol?
– Talán csak akkoriban, amikor a debreceni különítmény itt játszott az NB III-as időszakban, a kilencvenes évek végén. Ők csábítottak oda. Megkönnyítette volna a döntést, hogy Debrecenben tanultam főiskolán, de végül nem lett belőle semmi. Az volt az egyetlen olyan lehetőség, amikor elbizonytalanodtam és elgondolkodtam azon, hogy máshol is ki kellene próbálnom magam. Az összes többi környékbeli megkeresés nem jelentett volna előrelépést, nem jelentett volna többet annál, mint amit a nevelő egyesület nyújtani tud. A pénz például soha nem motivált. Nem vonzott az, hogy egy-két évig két faluval arrébb játsszak iksz összegért, ezért is alakult így a pályafutásom.

A focival párhuzamosan a civil szférád kiépítésére is komoly hangsúlyt fektettél…
– Nekem mindig fontos volt az, hogy legyen egy olyan munkám, vállalkozásom, amire biztosan számíthatok. Ebbe nem is nagyon fért bele az, hogy vidéken futballozzak. Itt viszont mindig mindent megtettem annak érdekében, hogy a munka mellett tudjam csinálni, de tényleg a biztos megélhetést biztosító egzisztencia kialakítása volt számomra az elsődleges. Szerencsésnek érzem magam, mert megtehettem azt, hogy nem a pénzért mentem le játszani, hanem szeretetből.

Mint sportvezető miként látod a szarvasi labdarúgás jövőképét? Reálisan nézve milyen szintre emelhető fel a csapat jelen körülmények között?
– Nagy tradíciókkal rendelkező klub a miénk, melynek az NB II-es bajnokság jelentette a csúcsot, annak is a teteje. Azt én elérhetetlennek tartom, ugyanakkor egy jó erős NB III-as csapatot megérdemelne a város, a klub és persze a lelkes szurkolók. Jelenleg azon dolgozunk, hogy ez rövid határidőn belül megvalósuljon. Persze ehhez a városnak, a klubnak, a vezetésnek és az infrastruktúrának is fel kell nőnie, de pár éven belül megvalósulhat.

Bakulya Mihály

NÉVJEGY
Klimaj Zoltán
Született: 1976. október 13.
Mezszám:
7
Első felnőtt bajnoki mérkőzés:
1996. május 31.
Első felnőtt bajnoki gól: 1998. március 13., DömsödSzarvas (NB III)
Első mesterhármas: 2003-04, SzarvasFegyvernek (NB III)
Megye I. osztályú gólkirály: 2001-02, 19 találattal
Első mesternégyes: 2014-15, SzarvasMéhkerék
Legutóbbi gól: 2019. május 4., SzarvasKörösladány

Címlapon: A DEAC elleni Magyar Kupa sikerből is kivette a részét Klimaj Zoltán. Fotó: Babák Zoltán

Néhány csapatkép az elmúlt három évtizedből