Mindig örömpólót játszottak

Ajtai Miklós tanácsai mellett góljaival is segítette a csapatot. Fotó: Csabapóló

A békéscsabai OB II-es vízilabdacsapat hosszú menetelés végére ért a közelmúltban megtartott hazai rendezésű évzáró játéknappal. Ajtai Miklós játékos-edző alakulata a rájátszásban a 13-16. helyért küzdhetett, és végül a 28 csapatot felvonultató mezőnyben a 15. helyen kötött ki. Vagyis akárcsak egy évvel korábban, a középmezőnyben zárt.

– Így gondolta az esztendőt? – szegeztük a kérdést Ajtai mesternek.
– Ugyanoda jutottunk, mint egy esztendővel korábban, csak mindenki egy évvel öregedett – vágott bele a játékos-edző, aki nem mellesleg az OB II egyik legeredményesebb góllövője volt. – Két éve vagyok a csapat edzője, igazából nem kértem korábban sem, és most sem különösebben senkitől semmit. Nem is kérhetek, hiszen egy teljesen amatőr csapat vagyunk. Ezért elvárást sem fogalmazhatok meg. A lényeg az volt, hogy mindenki annyit járjon edzésre, amennyit munkahelyi, családi elfoglaltsága, szabadideje megenged. Azt kell mondanom, mindenki rendszeresen látogatta az Árpád fürdőt. A hétközi tréningek során egy héten legalább kétszer kétkapus edzésre is sor került.

– A legtöbben apukák, lassan nagyapák, mégis ilyen becsületesen látogatták a tréningeket?
– Azt kell mondanom, alig voltak hiányzók. Ezért folyamatosan tudtunk gyakorolni. Döntően a saját ifjúsági és serdülő csapatunk ellen kétkapuztunk. Tény, a többség nem mai gyerek, ezért a fiatalok sokszor ledaráltak bennünket, hiszen az állóképességük azért jobb, mint az „öregeké”. Ennek ellenére edzés szempontból mindenki kiteljesedett az év folyamán.


– A környék egyetlen felnőtt vízilabdacsapataként érthető, ha a kényszer úgy hozta, hogy a saját utánpótlás ellen kellett gyakorolni a hétköznapokon…
– Ennek azért vannak kölcsönösen jó jegyei. A fiatalok segítették az öregeket, és ez fordítva is igaz. Annál is inkább, mert a tétmérkőzéseken az utánpótlás korú játékosainkat is bevethettük. Összesen huszonhármas kerettel vágtunk neki az idénynek, akik közül tizenhatan voltak az úgynevezett „öregek”, vagyis felnőttek, és hét fiatal kapott lehetőséget a bajnoki mérkőzéseken. Ez segítette az ő fejlődésüket is, hiszen „beleszagolhattak” abba, milyen ifistaként vagy serdülőként a felnőttek között játszani. Olykor nagy teher is volt számukra, hiszen a saját korosztályú bajnokság mellett a serdülők, az ifik és a felnőttek között is helyet kaptak hétről hétre, ami akár évi ötven-hatvan meccset is jelentett számukra. De minden fiatal megtiszteltetésnek vette, ha meghívót kapott a felnőttmérkőzésre. Én pedig igyekeztem azokat kiválasztani a bajnokikra, akik kiérdemelték ezt a lehetőséget. Így edződik igazán az utánpótlásunk is.

– Jó szájízzel tértek pihenőre?
– Mindenképpen. Nagyon remek szezont zártunk. Több csoportban zajlottak a mérkőzések, úgy, mint alapszakasz, középszakasz, rájátszás, helyosztók. Valamennyi alkalommal elöl vagy a középmezőnyben végeztünk, mindössze egyszer volt, hogy a soros fordulóban csak egy pontra tellett. Összességében az év során több győzelmünk volt a nagy menetelés során, mint vereség. De akadtak kimagasló találkozóink is, mint például éppen a legutolsó fordulóban, amikor 0–7-ről fordítottunk, és nyertünk 11–10-re. Valamennyi alkalommal örömpólót játszott a gárda, mindenki élvezte a meccseket, mindenki kiteljesedett. Éppen ezért úgy gondolom, a következő bajnokságban is mindenkire számíthatok, legyen tizenéves vagy éppen „apóka”.


error: Content is protected !!