Zsilák László neve már több, mint másfél évtizeddel ezelőtt forrott össze a békéscsabai pólós egyesületével, amikor még apró gyerekként erőssége volt a korosztályos csapatoknak. Sőt, ott volt azon az osztályozós összecsapáson is, amelynek során a csabai egylet kis híján feljutott az OB I-be. Már négyévesen megismerkedett az uszodák világával, a Belvárosi Általános Iskola és Gimnázium tanmedencéjében „lubickolt” évekig. Mint sok vízilabdázó, ő is úszóként kezdte sportolói pályafutását, majd váltott.
– Meddig voltál az úszóklub tagja?
– Nyolcéves koromig, akkor váltottam sportágat. Nagyon kicsi voltam, amikor Pappné dr. Marik Sarolta kezei alatt elsajátítottam a sportág alapjait, majd Szemenyei Olga lett az első edzőm. Ám kissé unalmas volt számomra a faltól falig való úszás. Mivel hiperaktív voltam, a szüleim terelgettek, s biztattak, hogy ne hagyjam ott a sportot és ezt a közeget. Pedig sok mindent kipróbáltam. Belekóstoltam a labdarúgásba, kosaraztam, kipróbáltam az amerikai focit is, de végül a vízilabdánál kötöttem ki végleg. Annál is inkább, mert felmenőim közül, így apu unokatestvérei, sőt a nagyapám is ezt a sportágat választotta korábban.
– A sportágváltás után kinek a keze alatt ismerkedtél a pólóval?
– Első edzőm Behun Lajos volt, aki nagyon hamar a mélyvízbe dobott. Akkoriban az én korosztályomnak még nem volt bajnokság, ezért a három-négy évvel idősebbek között szerepeltetett. Az első meccsemet Egerben a Bárány István Uszodában játszottam, és rögtön gólt is dobtam. Emlékszem, szüleim vittek el a Heves megyei székhelyre, és olyan kicsi voltam még, hogy gyerekülést kellett alám rakni az autóban. De rengeteget tanultam későbbi edzőimtől is, így Kádár Józseftől, Mucsi Zsolttól, Béládi Csabától, Debrecenben Miroslav Bajintól, Komlósi Pétertől, az Invictusnál az olimpiai bajnok Kis Gábortól, valamint Mohi Zoltántól.
– Nyolctól tizennyolc éves korodig békéscsabai színekben játszottad végig az összes korcsoportot. Mire vagy a legbüszkébb ebből az időszakodból?
– Már ifjúsági korú játékos voltam, amikor olyan remek csapatunk volt, amelyik kiharcolta az A1 osztályt. Csak azért nem kerülhettünk föl, mert – miként manapság is –, a gyermek, serdülő és ifjúsági korosztályok eredményeit egy kalap alá vették, s ez döntötte el a klubok végső sorrendjét. A másik: amikor, még mindig ifjúsági korú játékosként, az OB I B-s felnőtt bajnokságban remekül szerepeltünk, s adódott a lehetőség, hogy osztályozót vívjunk a legfelsőbb osztályért. Ellenfelünk a szombathelyi alakulat volt, akik ellen nagy eséllyel vettük föl a harcot, de végül minimális különbséggel alulmaradtunk.
– Minden fiatal esetében vízválasztó az érettségi utáni időszak, miként a te esetedben is.
– Valóban, hiszen akkoriban már a továbbtanulásra is fókuszálni kellett. Én Debrecenbe jelentkeztem, ahol építőmérnöknek tanultam. Következett hat év, amikor kezdetben az akkor OB I-es Debrecen játékosa lettem, majd átigazoltam az ugyancsak első osztályú álmokat szövögető Invictushoz.
– Maradjunk egyelőre a cívisvárosnál. Itt hamar az OB I-es csapatban találtad magad.
– Még el sem kezdődött az egyetemi évad, amikor nyáron már a debreceniek csapatában bemutatkoztam a Magyar Kupában az OSC ellen. Ősztől pedig már az OB I-es bajnokságban kaptam lehetőséget. Ekkor lettem az U19-es válogatott tagja, de sajnos világeseményre nem jutottam el. Öt esztendőt töltöttem a debreceni klub színeiben, majd tavaly télen kerültem az Invictus csapatába.
– Mígnem idén nyáron kézhez kaptad a diplomádat. Egyenes út vezetett vissza Békéscsabára?
– Már az egyetemi tanulmányaim alatt is nagyon sokat visszajártam szülővárosomba. Vonzott a család, és az a baráti kör, amelyet nem lehetett itt hagyni. Én nem maradtam ott Debrecenben hétvégente bulizni, ha éppen nem volt mérkőzés, akkor irány Békéscsaba. Így végül adott volt, hogy a diploma megszerzése után visszatérek.
– Az is adott volt, hogy a nevelő egyesületedhez?
– Igen. Soha nem is szűnt meg a kapcsolat a Csabai Csirkefogókkal. Boros Pál klubelnök és Balázs Lajos ügyvezető elnök is kapacitált, ezért már másfél évvel ezelőtt felmerült, hogy milyen lehetőségek adódhatnak, ha hazatérek. Még akkoriban elfogadtam a Magyar Közút ösztöndíját, így egyenes út vezetett, hogy a békéscsabai mérnökségre kerüljek. Augusztus 1-jétől állok munkába a csabai közútnál. Huszonnégy esztendős vagyok, egyáltalán nem szeretném még abbahagyni a sportolást. A felnőtt csapatban fogok játszani, és az utánpótlás-nevelésben kapok feladatot. Ez utóbbiban július 19-étől számíthatnak rám, ugyanis előtte még egy megtisztelő feladat vár rám az egyetemi csapattal.
– Mégpedig?
– Július 12-étől egy héten át Miskolcon rendezik meg az Egyetemi Európa Játékokat, ahol a Debreceni Egyetem színeiben játszom majd.
– Visszakanyarodva az edzősködéshez. Korábban is gondoltál arra, hogy trénerként is bemutatkozz?
– Terveim kötött szerepelt. Igaz, az kevésbé, hogy már 24 évesen lehetőséget kapok rá. Éppen a nyáron szerzem meg az ehhez szükséges képzettséget is.
– Melyik nagyobb kihívás: újra itthon játszani, vagy edzősködni?
– Mindenképpen az utóbbi. Nagy kihívás fiatalokkal foglalkozni. Sok vízilabdaiskolába belekóstoltam, így például a szerb iskolába is, még Debrecenben akadt délvidéki mesterem, akitől sokat tanultam. Ezt is szeretném átadni a csabai utánpótlásnak, de a legfontosabb célom az lesz, hogy annyira megszerettessem a fiatalokkal ezt a szép sportágat, hogy ne úgy vegyék: ma is egy edzésre jöttek, hanem kialakuljon bennük egy vágy arra, hogy minél több időt töltsenek az uszodában, miként én is nagyon szerettem az Árpád fürdőben „élni”. Remélem, olyan példát tudok mutatni, miszerint 18 év után is van póló, innen is el lehet jutni az OB I-ig, sőt, vissza is lehet térni Békéscsabára.
Jávor Péter